Mindig is szerettem színházba járni, és gyakorlatilag mindenevő vagyok, ha a darab műfajáról van szó, bár a musicalekre a legtöbbször szkeptikusan mentem el (ennek ellenére eddig még szinte mindegyik tetszett). Most viszont úgy alakult, hogy hétfő este meghívást kaptunk az Operettszínház Rebecca című előadására, melynek főszerepét Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán játszották. Csupán egy kellemes estét vártam a színdarabtól, ám az előadás olyannyira megérintett, hogy azt mondhatom, az egyik legnagyobb musicalélményemet éltem át ezalatt a néhány óra alatt. A színészek nagyszerűen ki tudták fejezni a legmélyebb érzelmeket, olykor szinte beleborzongtam abba, ahogyan előadtak egy-egy jelenetet. Polyák Lilla részei és dalai különösen tetszettek mindannyiunknak. Számos kolléga és kollegina is megjelent a színházban, így nem unatkoztunk sem a szünetben, sem az előadás utáni vacsorán, ahol többek között a színészpáros is tiszteletét tette. Kapva kaptunk az alkalmon, és odaszaladtunk hozzájuk egy közös fotó erejéig, amit rögtön ki is nyomtattak nekünk. Íme, az eredmény 
Alexa
Kedves Cosmo!
El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire hálás vagyok a júliusi számban megjelent Ez meglőtte, az hazavitte! (Miért mindig én vagyok a Nagy Ő előtt?) című cikketekért.
Az exemmel fél éve szakítottunk, előtte öt évig voltunk együtt, azt hittem, hogy ő az igazi, és ezt kölcsönösnek is éreztem, a kapcsolatunk szinte idilli volt, de amikor a házasságra, vagy a családalapításra terelődött a szó, a pasim rögtön témát váltott, végül pedig ő szakított velem. Ahogy elolvastam a cikketeket, nagy döntésre szántam el magam: elhatároztam, hogy minden kapcsolatomat megszakítom az exemmel, kezdve azzal, hogy lecserélem a számomat. Bementem hát a telefontáraság üzletébe és helyet foglaltam egy első látásra is szimpatikus srác előtt. A SIM-kártya vásárlás mellé egy elég forró flört is kikerekedett, majd miután elhagytam az üzletet, már csörgött is a telefonom. Nem volt nehéz megszereznie a számomat. - Milyen kis cseles! - gondoltam magamban. Ugyan az expasim szakított velem, de már bánom, hogy öt évemet rá pazaroltam és nem én vetettem véget a kapcsolatunknak, bár visszagondolva sok tapasztalatot és tanulságot nyertem, most pedig ő volt/lesz a Nagy Őm előtt… Köszi a remek cikket!
Puszi: Anna
Moszkva után újabb kiruccanás elé néztem, ezúttal azonban szigorúan pihenés céljából, és nem külföldre repkedtem, hanem itthon barangoltam. Kőszegre mentem ugyanis, hogy egy kicsit feltöltődjek. A borongós idő ellenére nagyon jól sikerült a kis utazás, és sok minden belefért a programba: egy nap Ausztriában, ahol édes kis falvakat látogattunk meg - és hogy teljes legyen az öröm, beszereztem egy új pár cipőt is -, nézelődés Kőszegen, vacsora Sopronban, és ami feltette az i-re a pontot, az a vasárnapi kalandpark és a sárvári termálfürdő volt. A kalandparkban több méter magasan - persze bebiztosítva - egy kötélpályán mentünk végig, amit különböző akadályok tettek igazán nehézzé, és éppen ezért kihívássá. Óriási élmény volt, tekintve, hogy nem vettem korábban részt ilyen jellegű megmérettetésben. Szerettem volna quadot is vezetni, amire szintén volt lehetőség, de éppen akkor eredt el az eső, amikor indultam volna, így inkább kihagytam a száguldást. Kárpótolt viszont a Sárvári Wellness- és Gyógyfürdőben való néhány órás lazulás és a levendulaolajos aromamasszázs, ami szintén felejthetetlen élményt nyújtott. A mininyaralás után pedig immár feltöltődve, újult erővel kezdtem neki ennek a hétnek.
Alexa
Érezted már úgy, hogy semmi sem állhat az utadba? Hogy a kitűzött célodat tűzön-vízen keresztül véghezviszed, és nincsen akadály, ami ezt meggátolhatná? Ilyen tűz lobog a versenysportolókban is, amikor egy-egy nagyobb megmérettetésre készülnek, hiszen ebben a tudatállapotban minden megengedett: a cél szentesíti az eszközt, a mindennapi edzés gyümölcsét pedig hamarosan learathatják, ha elérik a hőn áhított eredményt.
Nekem másfél hét van hátra az edzőtáboromig, amit már nagyon várok. 11 éve taekwondozom, és mivel megszűnt a klubom, egy éve spinninggel és futással helyettesítem az általa hagyott űrt. A nyári edzőtábor minden évben kihagyhatatlan program, és szeretném a legjobb formámat nyújtani, hogy ne maradjak szégyenben a fekete övemmel. Éppen ezért nagyon figyelek az egészséges táplálkozásra, és ha tehetem, minden nap elmegyek futni egy szigetkört. A pozitív változásokat napról napra észlelem magamon, mind külsőleg, mind mentálisan, ez pedig erőt ad a folytatáshoz, akkor is, ha éppen nem lenne hangulatom hozzá. Pár hónapja tudatosult bennem, hogy mindent elérhetünk, ha elég keményen dolgozunk érte, csak egy jó adag akaraterőre van hozzá szükségünk. Éppen ezért tedd fel magadnak a kérdést: mi az, amit mindig is szerettél volna elérni, de nem volt hozzá elég merszed, vagy kitartásod? És most mi tart vissza attól, hogy nekirugaszkodj? Ugorj fejest a kihívásokba, és küzdj meg azért, amit szeretnél!
Zita
Bár sok szépet és jót hallottam már Moszkváról, nem gondoltam volna, hogy a közeljövőben eljutok oda. Ennek az az egyszerű oka, hogy rengeteg más olyan hely van, amit sokkal inkább megnéznék, mint Oroszország fővárosát. Aztán egyszer csak jött az ötlet: menjek el én a jelenleg is zajló konferenciasorozat következő állomására Moszkvába, ahol be kell mutatnom a Cosmo.hu-t. Egy kis habozás után belementem a dologba, és onnantól nem volt megállás: intézkedés, vízum, felkészülés az előadásra. Szinte fel sem eszméltem a sok teendőből, és máris cirill betűk között találtam magam. Mivel semmit nem tudtam elolvasni, és az oroszok többsége nem beszél angolul, ezért valószínűleg nagy bajban lettem volna, ha egyedül kell csatangolnom Moszkva repterén, vasútállomásán és utcáin.
A konferencia a stílus, divat, shopping téma köré épült, és az első napon előadásokat hallgathattunk meg egymástól többek között internetes női magazinokról, mobiltelefonos alkalmazásokról. Második nap pedig egy brainstorming következett, aminek keretében mindenki kibontakozhatott, ötletelhetett. Sok-sok hasznos információ, kreatív elgondolás született, így bár a két nap rendkívül feszített tempójú volt, nagyon hasznosnak bizonyult. És nem csupán üzleti szempontból. Jófej, hasonló beállítottságú kollégákkal találkoztam Hollandiából, Romániából, Oroszországból. Az első nap végén elmentünk egy szuper étterembe, vacsoráztunk, borozgattunk, majd együtt kisétáltunk a Vörös térre, ami éjszaka, kivilágítva gyönyörű látvány. A második nap után már jöttünk is haza egy esti géppel, szóval tényleg igen rövidre sikerült ez a látogatás, de mindenképpen megérte: új ötletekkel gazdagodtam, kedves emberekkel ismerkedtem meg, és ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ilyen élmények hatására pedig nincs fáradtságérzete az embernek. Egy ideig…
Alexa
Kedves Cosmo!
Évek óta rendszeres olvasója vagyok a magazinnak és nagy rajongója. Elég szégyenlős vagyok és randizásban sem vagyok valami géniusz, de van egy kollégám, aki már hónapok óta tetszik: igazi macsó fiú. Nagyon sokat kávézunk együtt, de ezek sosem randik, csak egyszerű baráti találkák, és már én le is tettem arról, hogy ő valaha nőként tekintsen rám.
A júniusi lapszámban van egy fantasztikus cikk a tequila vs. tej fiú,vajon melyiket válasszam? Imádtam ezt a cikket, fantasztikus! Rájöttem, hogy az én álomlovagom egy vérbeli jó erős tequila és én bármikor őt választanám a tej helyett. A cikk hatására egyszerűen elkezdtem kategorizálni a srácokat italok szerint, függője lettem a dolognak és már a barátnőimet is beavattam az ital és pasi összetételének alapjaiba.
A cikk olvasása után pár nappal, szintén szokásos kávémat ittam saját tequilámmal és egyszer csak véletlenül kicsúszott a számon, hogy te aztán tényleg tequila fiú vagy! Erre ő nem értette a dolgot, kérte, hogy magyarázzam meg, elmondtam neki és csak nevetett. Aztán egy váratlan pillanatban abbahagyta a nevetést, hozzámhajolt, megcsókolt és azt mondta, ma este elvisz vacsorázni. Hihetetlenül boldog voltam és vagyok, és most készülök a negyedik randinkra. Köszönöm nektek, Cosmo!
Kinga,Veszprém
U.i.: Remélem, a tequilám sosem válik majd tejjé!
Drága Cosmo!
Májusi számotokban megjelent Tuti fogások című írásotokkal ismét a lelkembe láttatok. Újra sikerült a hangulatomnak megfelelő cikkel előrukkolnotok. 21 éves vagyok, édesanyám, noha ő maga mindig helytállt háziasszonyként, mindig azt mondta: “Tanulj, az a dolgod, nem a főzés, takarítás.” Azt szerette volna, hogy ne csak háziasszony legyen belőlem. Nem is engedett a házimunka közelébe soha.
Miután összejöttem a párommal, egy teljesen más világot fedeztem fel. Náluk az édesanyja a hátán vitte a háztartást, mellette dolgozott, ellátta a két kisfiát és a férjét. Azután pedig (7 évvel ezelőtt) egy autóbalesetben meghalt. A három fiú egyedül maradt, meg kellett tanulniuk talpon maradni nő nélkül is. Ennek köszönhető, hogy a párom úgy főz, mint egy igazi szakács. Én édesanyám tanításai szerint kikötöttem, hogy dehogy fogok én a konyhában ácsorogni, még a lábamat sem vagyok hajlandó betenni oda. Erre pedig a párom közölte: “Nem azért vagy nő, hogy főzz, moss, takaríts, de mi lesz, ha gyereked lesz egyszer? Rendelni fogod neki az ételt?” Arra kért, természetesen nem bírálva, hogy minimális szinten tanuljak meg főzni. Akkoriban még a sógorom és a neje otthon laktak, ők tanítottak meg rá, hogy kell begyújtani a gáztűzhelyet. Egy évvel ezelőtt elköltöztek, mert kisbabájuk született, én pedig összeköltöztem a párommal. Most mindennap én főzök, a fiúk sokszor a tíz ujjukat nyalogatják ebéd után, a párom dagad a büszkeségtől, én pedig (így, édesanyja halálának évfordulóján) gondolatban megkérdezem tőle, büszke-e rám így ismeretlenül, hogy megfőztem a fiát és egy kicsit talán magamat is saját magamnak. Puszi nektek: Adriána
Te is sokszor csodálkozva nézel a rideg emberekre, és nehezen találsz olyan közösséget, akik folyamatosan jobbnál jobb, értelmes és szórakoztató programokat szerveznek, ráadásul számíthatsz is rájuk? Ezzel jó ideje már én is így voltam, szerettem volna kicsit kilépni a megszokottból, és hozzám hasonló emberekkel ismerkedni. Na nem mintha nem lennének nagyon is jó barátaim, akiket imádok, és akikkel folyton találkozom, de egy új, nyitott, változtatni akaró csoport mégis felüdülést jelent. És jelentett is. Létezik egy netes társaság, ami azonban máshogy működik, mint a többi közösségi oldal. A lényege pont az, hogy a neten elsősorban a személyes programokat szervezzük meg, és esély sincs a klikkesedésre vagy arra, hogy pusztán online tartsuk a kapcsolatot. A legtöbb ember eleinte nem is ismeri egymást, és sokan csak a megszervezett programokon találkoznak. Bárki bedobhat programjavaslatot, és bárki csatlakozhat. Filmklub - majd beszélgetés az alkotásról -, könyvklub, ahol mindenki felolvashatja az aktuális kedvenc sorát, idézetét, közös fesztiválozás, grillparti, tánc, utazás, bringázás, és még sorolhatnám a szuper javaslatokat. A lényeg, hogy fel kell kelni a kedvenc kis foteledből, elindulni, eszmét cserélni a többiekkel, vagy csak szimplán jól érezni magad. És persze érezni az összetartozást, amiért bizony neked is tenned kell. Ám cserébe annyi pluszt kapsz, hogy nem is tűnik erőfeszítésnek az, hogy cselekedj másokért, a közösségért, önmagadért.
(Ha te is hasonlóan nyitott embernek érzed magad, és érdekel ez a közösségi oldal, akkor keress egy ismerőst, aki tagja a www.havervagy.hu-nak, és tud neked meghívót küldeni.)
Alexa
Kedves Cosmopolitan!
2005. június 18-án jöttem össze Bélával. Én 15 éves voltam, ő 24. Minden szépen indult, azonnal szerelmes lettem, még kislányként. Teljesen elvarázsolt engem, tudtam, mindent megtennék érte. A barátai nem örültek nekünk, de azért valahogy mindig túléltük a problémákat, bármi történt is, mindig egymás mellett kötöttünk ki. Sokszor szakítottunk, mégis mindig visszajött, akárhogy viselkedett is, tudtam, szeret. Én nem gondolkodtam előre, de már tudtam, milyen lesz az esküvői ruhám.
Már jó 2 éve együtt voltunk, amikor az ő legjobb barátja és az én legjobb barátnőm összejöttek. Mi örültünk ennek Bélával, egy baj volt, a pasinak akkor már 3 éve volt valakije. Mi bújtattuk a barátainkat, fedeztük őket, de ez hamar kiderült, amiből oltári botrány lett. Itt meg kell említenem még egy barátot, mert Bécinek 2 nagyon jó haverja volt. Mintha testvérek lettek volna. Ők befolyásolták mindig a kapcsolatunkat. Miután a csaj rájött, hogy átvertük, nem tudott belenyugodni, hogy ez történt, megverte a barátnőmet és hasonlók. Teltek a hónapok, mindenki azt hitte, vége, lenyugodott. De egy nap kiderült, mire is készült.
A kedvenc szórakozóhelyünkre mentem, ahol ott volt a csaj, és közölte, hogy ő most azért jött ide, hogy az én pasimmal randizzon. Nem akartam elhinni, de megérkezett, igaz volt, Béla nem magyarázta meg nekem, nem szólt semmit, csak elment vele. Azt hittem, megőrülök, annyira fájt a dolog. Mindenki mondta Bélának, a lány nem akar tőle semmit, csak kihasználja, most bosszút forral. Nem hitte el, teljesen megbolondult. Én hagytam, nagyon fájt, de úgy gondoltam, eléggé megalázott, hogy ne könyörögjek neki. Nem is találkoztunk hosszú ideig . Egy este összefutottunk az egyik szórakozóhelyen. Majd’ felrobbantam a dühtől, minek jött ide, ahol én is vagyok? Miért jó neki, hogy látom? Semmibe vettem, nem is köszöntem. Az este végén láttam, nincs jól. A barátaim elmentek, mondtam, megyek én is mindjárt. Megkérdeztem Bécit, hazavigyem-e, tényleg csak barátilag, nem akarok semmit. Azt mondta, nem kell, indulatos volt, mint egyébként is sokszor. Veszekedett velem, jó, akkor nem viszlek, gondoltam, és ezzel otthagytam. A barátnőmmel elmentünk egy másik helyre, de ideges voltam. Mondtam neki, úgyis hív mindjárt, hogy beszéljünk. De nem hívott, sőt, az életem egy pillanat alatt rémálommá változott. Jött egy fiú a másik helyről: ” Orsi, Béla veled ment el?” “Velem nem, miért?” “Mert meghalt….”
Úgy éreztem magam, mint akit tarkón vágtak, nem hittem el. Kocsiba ültem, elmentem hozzájuk, felkeltettem a háziakat, mondják, hogy otthon van. De nem volt még otthon. Gondoltam akkor is, becsapnak. Hívtam a barátját, aki felvette, és azt mondta “Igaz. Örülsz, mi? ” és letette a telefont, aztán felhívott, menjek oda, ahol történt. Akkor is reménykedtem, majd ott ülnek, és kinevetnek. De mikor közeledtem, tudtam, baj van, láttam a rendőröket, mentőket. Ott feküdt, egy fekete zsák alatt, holtan. Ordítottam, nem voltam magamnál. Végignéztem a helyszínelést, nem akartam elhinni, zokogtam, ordítottam a rendőrökkel, mindenkivel. És elvitték. Engem beraktak egy kocsiba, nem is emlékszem, mi történt velem. Még a temetésen sem akartam elhinni, nem voltam magamnál. Mikor kiderült, a legjobb barátja gázolta halálra, még egy érvágás volt, ő csak napokkal később adta fel magát.
Úgy gondoltam, mindennek vége van, folyton náluk voltam, az ágyában aludtam, vártam haza. Magamat hibáztattam, miért nem voltam erőszakosabb, hogy de beülsz a kocsiba és hazaviszlek. Éjjel-nappal ült valaki az ágyam mellett, féltek, megölöm magam, és meg is akartam. Hetekig nem ettem, fogytam 15 kilót hirtelen. Nem éreztem mást, csak iszonyatos fájdalmat és ürességet, tudtam, tényleg létezik, hogy valakinek megszakad a szíve.
Sokáig nem mentem sehova, itthon voltam, csak bőgtem. Aztán nagynehezen kirángattak a barátaim, de mindig csak sírtam ott is, mindig jött valaki, hogy megkérdezze, mi van, és én csak sírtam. Nem szerettek velem találkozni, nem is ismertek rám. Telt az idő, elkezdtem az ellentetjét, fájdalmamban buliztam, ittam, összeakadtam egyéjszakás kalandokkal, amiket rendszerint végigbőgtem, lelkiismeret-furdalásom volt. A szobámban szentély volt kialakítva, ezt meglátták a férfiak, menekültek, jogosan. Folyton Béciről beszéltem nekik. Halálának 1 éves évfordulóján egy tetoválást csináltattam magamnak, ezzel tisztelegve neki, sokan azt mondták, ez segít majd túllépni. És igazük volt, kicsit könnyebb lett. Úgy döntöttem, elég ebből az életből. Leszedtem a szentélyt, kimentem a temetőbe, ahol kipanaszkodtam magam neki, és elmondtam, hogy tovább kell lépnem, tudom, ő sem akarná, hogy utánamenjek.
És elkezdtem új életemet. Egy éve van egy barátom, akit úgy érzem, kezdem szeretni, és ő is szeret engem. Nem említettem meg neki soha Bécit, anyukám tanácsa szerint: “Senki nem szeret egy halottal versenyezni”, igaza van. Talán a mostani barátom mellett minden rendben lesz, le tudnám élni vele az életem, úgy érzem. A Béla anyukájához még most is járok, neki nem merem elmondani, hogy van valakim, pedig már egy éve, és Béci két éve halott. De tartok tőle, mit szólna, mert azért jó érzés, hogy mikor kicsit jobban előtör, hogy hiányzik, elmehetek oda, ahol 3 évig boldog voltam. Úgy érzem, sikerült kilábalnom a mély gödörből, nem kezdek el spontán sírni, nem érzem a szétszakító fájdalmat. Hiányzik néha. Olyankor kimegyek a temetőbe, és jobban is vagyok. Köszönöm, hogy meghallgattatok, talán ezzel a levéllel sikerült tényleg lezárni magamban a dolgokat.
Egy kitartó Cosmo-lány: Solya
Voltál már kilátástalan helyzetben? Amikor tudtad, hogy igazából nincs remény, változtatnod kellene, de képtelen voltál rá, mert valami mindig blokkolt. Lehetett ez párkapcsolati, munkahelyi, vagy családi probléma. Tudtad, hogy a megoldás kulcsa egyedül a te kezedben van, és ilyenkor nem kifizetődő a könnyebbik utat választani, mert hosszútávon csak rosszabbul járhatsz. Sokáig mégsem gondolkodtál ezen, csak elhessegetted a rossz érzéseidet, egy vállrándítással elintézted a dolgot.
Mindenkinél eljön az a pillanat, amikor ráeszmél arra, hogy nem tudja magát többet ámítani. Becsaphatod magadat, próbálhatsz egy rózsaszín szemüvegen keresztül tekinteni a világra, de egyszer valamitől átkattan az agyad, és a valóságot kendőzetlenül, premier plánban látod meg. Ez ugyan kegyetlen dolog, de jelentős mértékben segít abban, hogy végre változtass.
Először is el kell fogadnod, hogy igen, ezzel idáig nem voltál tisztában, nem foglalkoztál vele, de most, hogy végre rádöbbentél a hibákra, amiket elkövettél, vedd kezedbe a sorsodat, és írd át a történetedet! Szülessen meg az elhatározás, tartsd magad hozzá - bármennyire is nehéz eleinte -, így szép lassan újraépíted azokat a dolgokat, amelyek nem működnek olyan jól az életedben. A végén pedig mindig kiderül, hogy igencsak megérte a sarkadra állni…
Zita
|
|
|
