Gyanítom, ez a nőknél kortól független. A születésnapom közeledtével sosem voltam kifejezetten boldog, mivel ez azt jelentette, hogy megint eltelt egy év… Jó esetben okosabb lettem, rossz esetben sok (többek között kellemetlen) tapasztalattal gazdagodtam, és az idő megállíthatatlanul rohant.

20 fölött kezdtem magamat kifejezettül rosszul érezni október 1-je környékén, és ha tehettem volna, úgy 17-nél megállítottam volna az idő vasfogát. Nem mintha 6 évvel idősebbnek lenni borzasztó és elviselhetetlen trauma lenne, mégis úgy érzem, hogy kettőt fogok pislogni és eltelik 50 év. Öcsém és köztem 14 év a korkülönbség, és döbbenetes látni, hogy alig pár éve még a kezemben altattam el, most pedig már a vállamig ér… Ettől függetlenül nyilván ez a dolgok rendje, és már azon sem lepődöm meg, ha bemegyek egy szórakozóhelyre, és a tinik között még én is kicsit “túlkorosnak” érzem magamat.

A születésnapokat azonban meg kell ünnepelni, én is ezt teszem majd egy barátnőmmel együtt, akinek a tortáján ugyanakkor eggyel több gyertya lesz. 

Zita

“Hát persze!” Hangzik sokszor a válasz erre a kérdésre, habozás nélkül. De gondolj csak bele, hány olyan helyzet van, amiben nem azt mutatjuk ki, amit valójában érzünk vagy gondolunk, hiszen a társadalom elvárása és/vagy saját félelmeink mintegy belső fékként meggátolnak minket abban, hogy igazi arcunkat láttassuk. Erre írta Richard Bach az Illúziók című könyvében: “Ezen a világon mindenki csaló, mindannyian annak akarjuk láttatni magunkat, amik valójában nem vagyunk.” Ha kell, visszahúzódó, rendes lánynak, ha kell, vad csábítónak. Általában attól függ, hogy épp kivel állunk szemben. Persze könnyen lehet, hogy valójában mindegyik a személyiségünk része, ám onnantól kezdve, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat egy szerepben, azt is tudjuk, hogy nem vagyunk őszinték másokkal. Gondolj csak bele: mit veszíthetsz azzal, ha őszintén felvállalod önmagadat?

Te minden helyzetben az igazi arcodat mutatod, vagy néha szerepekbe kényszerítve érzed magad?

Alexa

Tegnap este megnéztem a Ház a tónál című filmet -persze láttam már százszor-, most valahogy mégis sikerült ráhangolódnom a várakozás témára. Sok nőismerősöm szenvedélyesen imádja a Jane Austin regényeket, hiába töltik a főhősök várakozással az egész életüket (meglátják, megszeretik, aztán valamiért sosem jön össze, vagy amikor végre összejöhetne, akkor már nem stimmel valami), de én igazán sosem tudtam megérteni, mi a jó abban, ha megvan a lehetőséged a boldogságra, de üres kifogások miatt nem élsz vele.

Persze rendkívül romantikus, ha valaki éveket képes várni az igazira (vagy akár egy életet), de én mindig az a típus voltam, akinek rögtön kellett minden. Nem azt állítom, hogy ez teljes mértékben megváltozott, de tegnap valahogy megérintett a film langyos romantikája, és rájöttem arra, hogy néha várni arra, akit szeretsz, igencsak megéri.

Nagyon sok ismerősöm van a következő helyzetben: valami az útjában áll a boldogságának, és ettől az egész élete egy kisebb szenvedésbe, és non-stop reménykedésbe fordult át. Ezt a szituációt persze senki sem szereti, de arra talán egyikünk sem gondol, hogy éppen ettől leszünk erősebbek. És hogy később majd pont emiatt becsüljük meg sokkal jobban a várva vált boldogságot.

Zita

Tisztelt Szerkesztőség!

Hévégi pihenés alatt a feleségem által elolvasott szeptemberi számban találtam az Ellentét, ami közelebb  című cikketeket, ami végül is a következő sorok megírásához adott alapot.
Magánnyomozóként sok olyan esettel találkozom, amelyekben munkákat pont ez a téma, illetve a téma mögött lévő emberi gondolkodás, tévedések, tévhitek és okkal vagy ok nélkül meglévő félelmek alapozzák meg.

Tapasztalatom az, hogy a tárgyalt témával kapcsolatban nem meghatározó, hogy valaki nő vagy férfi, illetve hogy az anyagilag tehetősebb vagy szerényebb réteghez, a fiatalabb vagy idősebb korosztályhoz tartozik, mivel a vágyak, a kellemes és kellemetlen érzések, az érzelmek, a tévedések, tévhitek, félelmek mind-mind közösek, legfeljebb személyre szabottan más az intenzitásuk, hőfokuk.
Megtalálható itt olyan 50-60 év közötti, valóban befutott, az ésszerűség határain belül anyagilag jóformán korlátlan lehetőségekkel bíró, a feleségét valaha szerető, jelenleg már csak tisztelő-becsülő vállalkozó, aki valóban szeretetre-szerelemre vágyna. A házasságon kívüli kapcsolatát saját és feleségére tekintettel titkolta, abba sokat invesztált anyagilag és érzelmileg, de a nála 30 évvel fiatalabb nőtől jóformán csak anyagi kihasználást és hazugságot kapott. A kapcsolat elején már érezte, hogy a hölgy nehezen alkalmazkodik bizonyos körülményekhez, főleg az ő napirendjéhez és kívánságaihoz, de a kapcsolatból adódó anyagi előnyök kiaknázásához remekül idomul. Ki is derült, hogy a szabadidejében jól elszórakozott a korban hozzáillő személyekkel, a nála idősebb úrtól csak a pénzügyi előnyök kellettek volna.

Van olyan, 30-as éveinek vége felé járó, szintén remek anyagiakkal rendelkező férfi, aki már megkapott mindent és mindenkit, aki már annyit és úgy kapott, hogy lassan képtelen elhinni, hogy egy nőnek ő maga kell, - a lelkével, hibáival, gondjaival együtt - nem csak a mögötte lévő anyagi lehetőségek. E fóbiái miatt csak 10-15 évvel fiatalabb hölgyek társaságát keresi.

Nemrégiben találkoztam egy 30 éves, akkor még férjezett, átlagos anyagiakkal rendelkező hölggyel, aki 16 éves korában ismerte meg (volt) férjét. Nem volt más kapcsolata, így akarta, vagy nem, de elérte a sorsa, szerelmes lett, olyan minden mindegy, nem számít senki, csak én alapon. A férj könyörgött, tűrt, megértett, de mire a nő magához tért, addigra a férj már megunta a megaláztatást, a nő tombolását és elváltak. A nő későn jött rá arra, hogy az volt a lényeges és értékes számára, amit felrúgott, eltékozolt, de a késői ébredésnek a legrosszabb következménye az önmarcangoló tehetetlenség és önvád lett.

A negatív példák után jöjjön egy olyan házaspár, az előzőekhez képest egy olyan üdítő ellentét, ahol a kor,- és anyagi lehetőségek jelentősen különböznek ugyan (kb. 20-25 év), de a szellemiség, a lelkiség, az érzelmek, az életfelfogás harmóniában vannak egymással, a kapcsolatból pedig egy gyermek is született.

Véleményem szerint konklúzióként el lehet mondani, hogy a nagy korkülönbség, illetve a jelentős anyagi helyzet bizony ritka esetben ad lehetőséget a hosszabb távon, kölcsönösen megfelelő kapcsolatok megmaradásához, bár szerencsére van számtalan példa arra, hogy működhetnek, csak ritkán őszintén. Mindent összevetve úgy látom, hogy e kapcsolatok többsége a lelki-szellemi, életfelfogásbeli különbözőségeken hamvad el, nem a kor és anyagi lehetőségek miatt, bár ezek már alapjaiban is magukban hordozzák a máshogy gondolkodást és a másféle életfelfogást.
Régi mondás, de mindenféle kapcsolatra igaz és örök, nagy igazság, ha a kémia hiányzik, akkor nincs semmi, ha csak az van, akkor valójában semmi sincs.

Tisztelettel: Haiszky Ernő Zoltán

Imádtam ezt a nyarat. Az utazásokkal, a hőséggel, mindennel együtt. Egész télen, sőt, még tavasszal is erre az évszakra vártam. És most olyan hamar elillant. Egy percig keseregtem is, hogy megint jönnek a hideg, esős hónapok, de aztán megálljt parancsoltam szomorúságomnak. Próbálok inkább úgy tekinteni minden évszakra, mint újabb kalandok időszakára. Ha más nem is, már néhány új őszi ruhadarab is sokat tud dobni az ember hangulatán. Saját „jó tanácsomat” meg is fogadtam, és rögtön beszereztem egy igazán csini lila nadrágot hozzá illő felsővel. A nagy nyári evészetek miatt pedig most a szervezetemet is próbálom kárpótolni mindenféle könnyű finomsággal. Hiszen ki nem hagytam volna a hekket, a sült krumplit, a főtt kukoricát és néhanapján a vattacukrot. Most azonban azok az ételek szerepelnek az első helyen, amik tehermentesítik a szervezetemet. Egészen kezdek én is megújulni. Vége a nyárnak, de már nem szomorkodom. Várom, hogy a szobába bekuporodva forró teát kortyolgassak, sétáljak a kellemes, már nem túl meleg őszi napsütésben, aztán télen kilátogassak a koripályára.

Kedves Cosmo-lány, te se csüggedj, amiért vége van a gondtalan nyárnak! Ugyanis a következő hónapok is sok-sok izgalmat rejtenek magukban - és ez évszaktól független.

Alexa

Drága Cosmo!

Köszönöm nektek - pontosabban Kőváry Anett: Megéri pedálozni? című cikkének, hogy végre mosolyogva indulhatok dolgozni.
Ismeretlenül is hálásan gondolok rá.
Három hónappal ezelőtt új kolléganő érkezett hozzánk, hogy segítsen nekem és a kollégáimnak, és néhány ügyet átvegyen.
Előre örültem, gondolkodtam, hogyan is könnyítsem meg a beilleszkedését. De hát ember tervez, Ivett végez. Az új kolléganőt, Ivettet egyáltalán nem érdekelte az a pozíció, amire felvették. Mivel telt a munkaideje? Reggelente végigjárta a közép- és felsővezetőket, hangoztatta, mennyire örül a munkájának és bizonygatta, milyen sok tennivalója van.
Néhány hét múlva már arról beszélt, hogy az ő munkaköre olyan fontos, nem is tudja, korábban hogyan működött a cég. (Jelzem, valahogy csak megvoltunk.) Szerintetek hány férfi zavarta dolgozni kis kolléganőmet, amikor testre simuló kosztümben, magas sarkú cipőben, csillogó szemekkel dicsérte a tehetségét?
Bingó! Hát persze, hogy senki!!!
Minden megbeszélésen elsőként jelentkezett, ha új feladatról volt szó, de miután azt nem tudta  megoldani, nekünk pedig szükségünk volt az eredményekre, természetesen én és a kollégáim dolgoztunk helyette.
Egy idő után megszaporodtak a “Special thanks to Ivett” e-mailek, pedig ő csak annyit tett, hogy bizonygatta közreműködését a projektben, hangoztatva, mennyit dolgozott rajta. 
Az igazi munkát persze mi, a kollégái végeztük.
Megkérdeztem az ismerősöket, mit tegyek, de csak két közhelyet hallottam tanácsként:
1) Ne vegyem a szívemre (nem a szívemre, a fejemre vettem állandóan gyógyszert).
2) Nyugodjak meg, majd csak alakul valahogy (a gyomorfekélyem már alakult).
Nagyon el voltam keseredve, az árulkodást már óvodában sem szerettem, a Csajok háborúját pedig a moziban végignézem, de aktív szereplője nem leszek.
Hála a Cosmo-cikknek, véget ért ez a rémálom!
Megmutattam az írást a kolléganőmnek, és megkértem, beszélgessünk el a munkájáról, a hozzáállásáról. Őszintén és határozottan léptem fel, és úgy tettem, ahogy a cikkben javasoltátok.
Az eredmény: ha barátnők nem is, de végre munkatársak lettünk! Megértette a mondanivalómat, és belátta, hogy ezt hosszú távon nem folytathatja, mert nem végzem el helyette a munkáját.
Képzeljétek, mi volt a legmeglepőbb!
Másnap odajött és megkérdeze, hogy párkapcsolati problémára nincs-e egy tuti Cosmo-recept?!
Akkorát nevettem, szerintem ti is hallottátok! Három hónap aggodalma, fájdalma, idegeskedése elszállt belőlem, és végre nyugodtan tudtunk dolgozni!
Természetesen a Cosmót kölcsönadtam neki! Nagyon köszönöm nektek, hogy stílusos legyek:
                    SPECIAL THANKS TO ANETT and COSMO!!!
Well done!

Molnár Zsuzsa